Háborús idõkben gyakran lehetünk tanúi az igaz, önfeláldozó barátság példájának.
Egy ilyen történet két elválaszthatatlan jó Barátról szól az elsõ világháborúban.
Együtt jelentkeztek a hadseregbe, együtt vettek részt a kiképzésen, együtt mentek hajón külföldre, és egymás mellett küzdöttek a fronton.
Az egyik támadás alkalmával az egyikük a szögesdróttal borított mezõn olyan súlyosan megsebesült, hogy nem tudta visszavonszolni magát a lövészárokba. Az egész terület súlyos ellenséges tûz alatt állt, és öngyilkosság lett volna megkísérelni a megmentését. Barátja mégis meg akarta kísérelni. Mielõtt azonban a lövészárokból kimászott volna, parancsnoka visszarántotta és megtiltotta, hogy kimenjen: „Már késõ, nem tehetsz érte semmit, legfeljebb téged is lelõnek”. Néhány perccel késõbb a tiszt hátat fordított neki. Erre a férfi azonnal elindult, hogy eljusson barátjához. Nem sokára támolyogva jött vissza, életveszélyesen megsebesítve, de Barátjával – aki már holt volt – a karjaiban.
A tiszt dühös volt, ugyanakkor mélységesen megindult. „Micsoda tékozlás!” – kiáltotta. „Õ maga halott, és nem sokára Te is az leszel. Ez egyszerûen nem érte meg!”
A haldokló férfi utolsó erõfeszítésével ezt felelte: „De igen ezredes! Mikor odamentem hozzá, az egyetlen mondat amit még mondott, ez volt: Tudtam, hogy eljössz értem Jim!"
(Gary Inrig)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT