Unottan sétáltak az emberek az utcákon. Akinek dolga volt, az meg rohant végig a városon. Senkinek nem tűnt fel a kis üzlet a város közepén. Nem volt rajta nagy színes tábla vevőcsalogatónak és az utcai rikkancsok sem osztogattak szórólapot arról az üzletről. A kislány sétált haza az iskolából, táskája szinte nagyobb volt, mint Ő maga. Ráért, nem volt semmi dolga. A szülei dolgoztak még, nyakában lógott a lakáskulcs, nem számított, mikorra ér haza. Éppen akkoriban kezdtek az iskolában olvasni tanulni. Mindennap hazafelé azt játszotta az utcán, hogy elolvasott minden táblát, minden feliratot.Aznap feltűnt Neki a kis tábla az üzlet felett: Mesebolt. Hitetlenkedve olvasta a feliratot. Mesebolt? Ki hallott még ilyet?
   Hazaballagott a kislány, de még este lefekvés után  a sötétben is ezen gondolkodott. Másnap újra elolvasta a feliratot, s feltűnt Neki, hogy erről a boltról hiányzik a megszokott nyitva tábla, és olyan felirat sincs sehol, hogy nyitva tartás. Egész úton a Mesebolt járt a fejében, még álmában is a boltot látta. Pedig nem volt semmi feltűnő a bolton kívülről, csak a tábla.
   Harmadnap aztán összeszedte minden bátorságát a csöppnyi kislány és benyitott a boltba. Bent fantasztikus látvány fogadta. A hátsó részen egy kandalló volt. Vidáman lobogott benne a tűz, barátságos fénnyel árasztva el a helységet. A falakat az évszakok uralták. Mind a négy fal olyan volt, mint egy-egy óriási festmény. Egyiken egy havas fenyőerdő volt, a másikon egy rét tele pipaccsal, a harmadikon tópart zöldellő fűzfákkal, a negyediken pedig egy szőlőlugas tele érett gyümölccsel. A kandalló mellett egy öreg hintaszék volt, szembe vele pedig egy kis zsámoly. A kislány ámulva nézett körbe.
   Ebben a pillanatban megjelent egy idős férfi. Úgy nézett ki, mint egy mesebeli jóságos öregapó. Nagy fehér szakálla és bajsza volt, mosolya bevilágította a szobát, szemében kedvesség és szeretet ragyogott. Kardigánja kopott volt, nadrágja kitérdesedett, de tiszta volt. A levegőben teaillat érződött. A férfi megkérdezte a gyereket, mit szeretne, milyen mesét akar hallani. A kislány azt mondta, neki mindegy, csak ne legyen szomorú a történet vége. Az idős férfi leült a hintaszékbe, a kislány a zsámolyra kuporodott. Ámulva hallgatta a gyerek a történet a hősről, ki segített népének, barátainak. Nem a megszokott mese volt a királyfiról, boszorkányokról, tündérekről. A mese a barátságról, a bátorságról szólt. A kislánynak úgy tűnt, hogy mikor a mesében tavasz volt, Ő nem is a szobában van, hanem a falon látható mezőn üldögél, s ez így volt minden évszakkal.
   Amikor tél volt, akkor kicsit fázott, mikor nyár volt, akkor melege volt. A történet természetesen a kislány óhaja szerint az igazság és a szeretet győzelmével ért véget. A gyerek megköszönte a mesét, majd megkérdezte, hol a pénztár, hol kell fizetnie. Az öregember elmosolyodott és azt mondta, a szeme a pénztár és a kislány mosolya a fizetőeszköz. A gyerek arcán megjelent az az őszinte, ártatlan mosoly, meg a felnőttek arcán nagyon ritka vendég. Attól a naptól fogva a kislány minden délután bement a Meseboltba. Minden nap újabb és újabb mesékkel várta az öregember. A fizetség sem változott.
   Egy nap azonban a kislány szülei úgy döntöttek, másik városba költöznek. A gyerek nagyon el volt keseredve, nem akart elmenni, nem akarta elhagyni a Meseboltot, de nem tehetett semmit. Amikor utoljára lépett ki a Mesebolt ajtaján, nagyon sírt, legszívesebben ott maradt volna. Miután elköltöztek még jó pár hétig szomorkodott, hiányzott neki az öregember, hiányoztak a mesék. Egy idő után azonban nem gondolt a Meseboltra. Emlékeiben nagyon mélyre süllyedt a titokzatos bolt, a kedves arc, a csodálatos történetek. A kislányból lassan felnőtt lett. Elvégezte a főiskolát, dolgozni kezdett. A hétköznapok egyre szürkébbek, unalmasabbak lettek, úgy érezte, hiányzik valami az életéből. Hiába ment a hétvégéken barátaival szórakozni, moziba, mégsem volt elégedett.
   Egy reggel meglátott az újságban egy hirdetést. A szülővárosában kerestek valakit olyan állásra, amilyenre régóta vágyott. Jelentkezett a hirdetésre és néhány héten belül már költözött is. Az első pár napban a kicsomagolás töltötte be minden idejét. De a negyedik napon úgy döntött elege van abból, hogy bent van a lakásban, elindult sétálni. Végigjárta az ismerős helyeket: elment a kedvenc játszóterét megnézni, a régi iskolát. Aztán elindult az iskolából a régi otthonuk felé. S meglátott egy kis boltot az utcán. Hirtelen felszínre törtek a régi emlékek, az öregember, a varázslatos történetek. A Mesebolt előtt állt. Belépett az ajtón. Úgy tűnt, megállt az idő, mikor a kislány utoljára kilépett az ajtón; mert semmi nem változott. A kandallóban ugyanúgy lobogott a tűz, a falakat még mindig a négy évszak uralta, a levegőben teaillat érződött. Ekkor megjelent az öregember.
   Szemében az örömfénye ragyogott. Megölelte a lányt, majd leült a hintaszékbe és megkérdezte: Ma milyen mesét szeretnél hallani? - Mindegy, csak ne legyen szomorú a történet vége. - S az öreg mesélni kezdett egy történet egy barátságról, mely egy kislány és egy öreg mesélő között szövődött nagyon- nagyon régen.