Egy érdekes találkozás
Egyedül voltam egy vasúti kocsiban. Az egyik álomáson fiatal leány csatlakozott hozzám – mesélte egy fiatal vak utas. Kísérői, egy nő és egy férfi, valószínűleg a szülei lehettek, mert ellátták sok jó tanáccsal. Mivel vak vagyok, nem tudhattam, hogyan nézhet ki a leány, de kellemes hangja után nagyon szimpatikusnak tűnt.
-Miskolcra utazik? –kérdeztem. A vonat kigördült az állomásról. Azon gondolkoztam, hogy sikerül-e úgy viselkednem, hogy a leány vakságomat ne vegye észre. Arra gondoltam, ha a helyemen maradok, nem lesz nagyon nehéz dolgom. - Miskolcra utazom – mondta a leány. Az állomáson nagynéném fog várni. És Ön hová utazik? - Sárospatakra, onnan járom majd a szép vidéket – válaszoltam neki. - Szívesen mennék Önnel, mert én is nagyon szeretem azt a vidéket. Különösen így nyár végén. - Igen, ezért választottam én is ezt az időt – közben visszagondoltam arra az időre, amikor még nem voltam vak. – A domboldalon sokszínű virág, a nap is barátságosan melegít. Este pedig poharazgatás közben beszélgetek az ismerősökkel. Az iskola már elkezdődött és attól sem kell félni, hogy nagy lesz a gyerekzaj. A leány csak hallgatott. Arra gondoltam, hogy talán egy álmodozó, érzékeny valakinek gondol. Egy hibát is elkövettem. – Milyen az idő? – kérdeztem tőle. Hála Istennek semmi különös gyanúja nem támadt a leánynak. Vajon feltűnt már, hogy vak vagyok? A szavai azonnal meggyőztek, hogy nem vett észre semmit sem. – Nézzen ki az ablakon és meglátja! – szólt a legnagyobb nyugalommal. Végigcsúsztam a padon és kitapogattam az ablakot. Nyitva volt. Kihajoltam és tetettem a vidék szemlélését. Elképzeltem, hogy látom a sok vezetéket is a vasút mellett és úgy tettem, mintha a robogó vonat száguldását figyelném. – Észrevette-e, hogy az embereknek az az érzése, mintha mi állnánk és a fák rohannának? - Ez mindig így van – hangzott a válasz. A leány felé fordultam és egy ideig csendben ültünk. - Önnek jellegzetes arca van – mondtam neki. Erre kacagni kezdett, tisztán mint a csecsemő vagy az érc. – Köszönöm a bókot – válaszolt. – Néha már unom, amikor azt mondják, hogy szép kis pofikám van. Tehát akkor mégis szép kis arca van, gondoltam magamban és így folytattam: - Hát, egy jellegzetes arc lehet nagyon szép is. - - Ön nagyon udvarias – szólt. – Mondja miért olyan komoly? - A kisasszony hamarosan megérkezik – szóltam én is. - Nagyon jól van így, mert nem szeretem a hosszú utazásokat. Nem árultam el neki, hogy még hosszan elhallgattam volna csevegését. Hangja nemcsak a csengőhöz és a érchez hasonlított, hanem a hegyi patak csobogásához is. Ha leszáll a vonatról, hamarosan el is felejti találkozásunkat. Nekem az volt az érzésem, hogy egész úton csak reá gondoltam volna és talán utána is. A vonat befutott az állomásra. A leány felfigyelt a hívó szóra és jelentkezett, hogy ott van. Feljöttek érte a vonatra és amikor elment nem hagyott semmit sem vissza, csak egy enyhe és finom parfüm illatot. Egy férfi lett a másik útitársam. Csomagjaival bajlódhatott. Ismét az ablak közelébe csúsztam és néztem kifelé a fényes tájra, amely nekemtulajdonképpen sötétség volt. A társalgást most egy férfival folytattam. - Sajnálom, hogy nem vagyok olyan vonzó útitárs, mint aki az imént leszállt a vonatról – szólított meg a férfi, hogy beszédbe elegyedjünk. - Igen érdekes kis leány volt – szóltam. – Meg tudná-e mondani, hogy hosszú vagy rövid haja volt neki? - Nem emlékszem – válaszolta kissé meglepődötten. Csak a szemére lettem figyelmes és nem a hajára. Nagyon szép kék szemei voltak. Sajnos nem megy vele semmire sem, mert teljesen vak. Ön ezt nem vette észre?
Két vak úgy tesz, mintha látnának. Milyen sok ilyen hasonló eset van az emberek között is. Másnak akarnak látszani. Ezért lemaradnak nagyon sok jelentős eseményről. Kár, mert sok találkozás nem ismétlődik meg.
|